Jelnyelv

A jelnyelvről

              A jelnyelv a manuális-vizuális kódrendszerek legfejlettebb formája. A szakemberek a nemzeti jelnyelveket önálló nyelveknek tekintik az 1960-as évek óta, amikor is megjelent Stokoe úttörő munkája az amerikai jelnyelv szerkezetéről (1960). Ennek nyomán rövid időn belül számos nemzeti jelnyelv leírása készült (Hansen 1980; Liddell 1980; Deuchar 1984; Magyarországon: Szabó Mária Helga 1998; Lancz Edina és Steven Barbeco 1999 stb.). Ezzel párhuzamosan több jelnyelvkutató-központot (pl. Hamburg, Helsinki, Bristol, Klagenfurt) hoztak létre; elsőként a washingtoni Gallaudet Egyetemen – a világ egyetlen siket szakembereket képző egyetemén – jött létre a jelnyelvészeti tanszék 1971-ben.

Itt a William Stokoe által irányított siket és halló nyelvészek  úttörő lépéseket tettek az amerikai jelnyelv kutatása terén, bebizonyítva, hogy a jelnyelvnek is van „hangtana”, alaktana, mondattana, vagyis általában hasonló nyelvtani kategóriák jellemzik, mint a beszélt nyelveket.

Szókincse, amely soha nem mutat egy az egyhez megfelelést az adott ország beszélt nyelvének szavaival, pontos nyelvtani szabályok alapján rendeződik, az így létrejövő rendszernek pedig éppúgy vannak regionális és társadalmi változatai, mint a beszélt nyelveknek.

Napjainkban egyre élesebben válik el egymástól a siket és a nagyothalló identitással rendelkező hallássérültek két csoportja – nem feltétlenül a hallásmaradvány mértéke, sokkal inkább az egyéni választás mentén. Így a siket közösségnek – mint kulturális képződménynek, szubkultúrának – nagyothalló, sőt halló tagjai is vannak.